Nem hinném, hogy össze lehet vetni az IMF szerepét a monarchiáéval, azzal az idővel, amikor az országnak még volt elegendő fejlődési potenciálja (például a mainál több helyről származhatott bányakincse), termelődtek eladható termékei, volt mit eladnia, amik miatt mindkét fél érdeke volt, hogy az egymás közötti kereskedést segítő egyezményeket vezessenek be (pl. méretszabványok, közös fizetőeszköz) -- mindez nyilván fejlesztőleg hatott a magyar gazdaságra, hiszen piachoz jutottak. A pozitivizmus szellemisége semmilyen téren nem vethető össze a mai nihillel: mostanában nem sok semmit termelünk, de az IMF nem is vevőket hoz nekünk, csupán egy újabb gyarmat vagyunk számára, ahol nagyjából európai stílusú, viszonylag fegyelmezett törlesztőkre számíthat. A lényeg, hogy pénzügyileg hosszú távon el legyünk kötelezve, mert az IMF-nek az az üzlet, ha jó sokat és sokáig fizetünk majd vissza -- bármi áron. Mint amikor a diákhitel visszafizetését követelik az állástalan frissdiplomásokon: nem érdekli a hitelezőt, hogy az adós a törlesztőrészleteket honnan, mi módon teremti elő, amaz meg nem gondolta, hogy egy kilátástalan élethelyzetből csak egy még kilátástalanabba fog kerülni.
Gyanítom, mi se gondoljuk, ezért helyez az IMF akkora hangsúlyt az általa diktált megszorító intézkedések kormány általi betartásához. Hiszen nem holmi önálló fejlődés biztosítása a célja, sőt, éppenséggel az örökös függés kialakítása az érdeke: a megszorítások révén lehet gondoskodni arról, hogy a magyar gazdaság soha ne is legyen képes önálló szárnyra kapni ezután.

Félreértés ne essék, semmirekellő állástalan bölcsészként is tisztában vagyok vele, hogy a fejlődéshez tőkére szükségünk van, csak azzal nem értek egyet, hogy ezt egy kíméletlen feltételeket diktáló szervezettől vesszük igénybe, ahelyett, hogy mi magunk gondoskodnánk a tőke apránként történő beáramlásáról -- például munkahelyteremtő kedvezmények révén --, úgy, hogy közben a belső rendelkezési önállóságunkat teljes mértékben megőrizhetnénk.
Rövidlátásnak tartom azt a gazdaságpolitikát, melynek keretében a költségvetés bevételeit féltve vonakodnak támogatni a munkahelyteremtő kezdeményezéseket.
Jövedelem nélküli semmirekellő helyett akár önfoglalkoztató, szabadúszó bölcsész is lehetnék, ha előre tudnám, hogy pontosan mennyi bevételre számíthatnék (nyilván fogalmam sincs), de nem leszek, mert tudom, hogy az adószedő nem kíméletes, akkor is követeli a jussát, ha nekem semmilyen bevételem nem lesz. Akkor már olcsóbb itt üldögélni és kommentelgetni...

Tartok tőle, hogy ehhez nagyon hasonló kilátásokat ígér csupán az ország számára is az IMF-rabszolgaság.

Tisztelt dr. Szegedi László!

Blogbejegyzései láttán szívesen megismerkednék Önnel személyesen. Nem tudom, mi lenne ennek a módja, de itt most inkább nem osztanám meg személyes elérhetőségeimet a nagyérdeművel. Magamról most elég legyen, hogy a magyar közszférában dolgozom, az adott szakterület csúcsintézményében, voltam annak már középvezetője is. Eddigi bejegyzéseiből úgy ítélem, hogy sokban hasonló a gondolkodásunk. Úgy látom ugyanakkor, hogy a levelezőlistás véleménycserék, blogos értelmiségi szívküldik ideje lejárt, eljött a cselekvés órája. Erősen vágyom olyan szűkkörű, értelmes helyzetértékelő eszmecserékre, melyek keretében lehetőség nyílik az Ön által is előrevetített cselekvéstervek, programok megvitatására.

A történelmi párhuzamokhoz:

Barátaim körében évek óta terjesztem elméletemet, amely szerint ma Magyarországon a második kiegyezés korszakát éljük. Eszerint ami 1989-ben történt az nem rendszerváltás volt (azóta mindenki ugyanazt a posztfeudális rendszert működtette), hanem egy gyáva, gyomorforgató kiegyezés. Nem lehet nem észrevenni a két kiegyezés közötti párhuzamokat. 1867-ben a magyar elit jelképesen kezet nyújtott a (többek között) gr. Batthyány Lajos kivégzési parancsát aláíró Ferenc Józsefnek. 1989-ben a formálódó új magyar elit jelképesen kezet nyújtott a több száz 56-os felkelő kivégzési parancsát aláíró Kádár Jánosnak. (Hogy ezek az "aláírások" technikailag hogyan történtek, az most a kiegyezések lényeges társadalmi üzenetei szempontjából lényegtelen.) Erkölcsi szinten mindkét kiegyezés megsemmisítő csapást mért a magyar társadalom önbecsülésére. Az utóbbi két évtizedben az egész ország végignézte, hogyan koszorúznak Kádár legközelebbi munkatársai a 301-es parcellán. Egyéb ilyen jellegű példát is tudok említeni. A magyarság történelmének legnagyobb genocídiumát a török hódoltság 150 esztendeje során szenvedte el. Rég volt. Ideje megbékélni, igen. Mégis, keveseknek tűnt fel, mekkora arculcsapást szenvedett a magyar haza védelméért küzdő Zrínyik, Dobók, Balassik szellemi öröksége, amikor az ország egyik kultuszminisztere, egy bizonyos Fodor Gábor Szigetváron, a várhegy aljában ünnepélyes keretek között felavatta II. Szulejmán szobrát. Nem a magyar-török megbékélését, nem. II. Szulejmánét, a hadvezérét. A népirtás legfelsőbb szintű végrehajtójáét. (Khm, mennyi időnek kell eltelnie, hogy egy tehetséges német stratéga és hadúr, egy bizonyos Adolf Schickelgruber /Hitler/ szobrot kapjon mondjuk az Oswieczym /Auschwitz/ melletti koncentrációs tábor bejáratánál?)

Igen, el lehet mondani, hogy 1867 után egy fellendülő korszak következett, ugyanakkor az első nagyobb megrázkódtatás darabokra törte az országot. Most a tisztánlátás érdekében, a folyamatokat tudatosan leegyszerűsítve, csak a főáram történéseit tekintve úgy fogalmaznék, hogy az első kiegyezés árát a Petit Trianonban fizettük meg. (Khm,döntően ugyebár az önálló hadügy, pénzügy és külügy hiányának következtében.) A második kiegyezés árát ezzel szemben az ország maradék vagyonának szétrablásával, erőforrásainak elherdálásával, javainak idegen kézre juttatásával fizetjük. S mindez nagymértékben összefügg a tisztességes kárpótlást, a pártvagyon felszámolását, az államrendőrség névsorának nyilvánosságra hozatalát, a pártállam legfelsőbb vezetőinek a közügyektől való eltiltását, stb. magában foglaló rendszerváltás elmaradásával. A felsoroltak következtében a Magyar Állam (nevezzük akárhogy is) ugyanúgy lemondott szuverenitásának meghatározó eszközeiről, mint 1867-ben.

A helyzetelemzéseket még részletezhetjük, a "mi vezetett ide"-szemináriumokat még morzsolgathatjuk, az a tisztánlátáshoz szükséges, a jövő tervezéséhez elengedhetetlen. Az idő viszont most sürget. Menteni kell az országot az államtól.

A találkozás reményében

q.

Tisztelt dr. Szegedi László!

Kíváncsisággal telve olvastam nyílt levelét. A végére érve örömmel konstatáltam, hogy végre egy olyan hang a politikában mely már nagyon hiányzott!

A levelében említette, hogy készít egy átfogó programot, amelyet itt tesz majd közzé, s vitára bocsájtja. Többször átnéztem az oldalt, ám nem találom. Segítene?
Szívesen látnék már egy valóban előremutató tervet, még ha blog-bejegyzés formájában is. Hisz ki tudja, hátha olvassa valaki a "Nagy Házban" is.

Kedves László!

Némileg csalódással tölt el, hogy bár első posztjában programjával kapcsolatban azt írta: "Úgy kb. 2 hét elegendő idő lesz arra, hogy közzétegyem és bárki megismerhesse." - ehhez képest azóta eltelt egy hónap, de se program, se bármi fejlemény, sőt december 19 óta új poszt sem.

Orbán Viktornak címzett nyílt levelének szinte minden pontjával maximálisan egyetértettem, de ennek így nem sok értelme volt. Üres ígéretekkel, elemzésekkel és véleményekkel tele a padlás.