Foglalkoztatáspolitika

 

Az országok gazdasági fejlettségét az egy főre jutó GDP mértékével szokás kifejezni, összehasonlítani. Az egy főre jutó GDP növelése tehát egyike a legfontosabb célkitűzéseknek. A GDP növekedése ugyanakkor közvetlen kapcsolatban kell álljon a foglalkoztatáspolitika egészével, a munkaerő és a munkaerőpiac hatékonyságával, a foglalkoztatottság szintjével.

 

A rendszerváltást követő kormányok gazdaságpolitikája nem tartott egyensúlyt e két tényező között, a produktivitás javulását nagyrészt azzal érték el, hogy az alacsony képzettségű, vagy képzetlen, s ezért alacsony termelékenységű csoportokat kirekesztették a munkaerőpiacról, s ezzel csökkentették a foglalkoztatottak számát, majd ezzel ellentétben, a másik végletbe esve, a foglalkoztatottság bővülését a produktivitás kárára érték el. A gazdaságpolitika hosszú távú célja a globalizált versenyben és a nemzetközi integrációban való részvételre való alkalmasság elérése. A tudásalapú gazdasági ágak erősítése tehát kulcsfontosságú, ugyanakkor a rövid távú foglalkoztatáspolitika célok elérése szempontjából szerepük semleges. A foglalkoztatási stratégia kulcskérdése: hogyan és miképpen lehet (és kell) összehangolni a munkaerő termelékenységének és képzettségi szintjének növelésével kapcsolatos hosszú távú célokat a már rövidtávon is sürgető foglalkoztatás-bővítési lehetőségekkel. Az államnak a munkaerőpiac problémáit, zavarait nem közvetlen állami eszközökkel kell megoldani és behelyettesíteni, az államnak nem a piacok helyét kell elfoglalni és kitölteni, hanem a pénzügyi, gazdasági, jogi szabályozás és állami felügyelet eszközeivel kell – és egyben szükséges - befolyást gyakorolni a munkaerőpiacra.

 

Kiemelt jelentősége van a megfelelő gazdasági klíma és környezet kialakításának, s ennek eszközei nem kizárólag a gazdaságpolitika keretein belül találhatóak. A jól működő oktatási és egészségügyi rendszer épp oly fontos a gazdaság egésze számára, mint a legkorszerűbb technológiák alkalmazása. Nem lehet a társadalom egy egy szeletét kiragadva, önállóan szemlélni és arra programokat alkotni. Ez a fajta szemlélet eltorzítja az egész társadalmat. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy például a pályakezdő orvosok bérének rendkívül sürgetővé vált rendezése önmagában nem megoldható, arra egy egységes bérreform keretében kerülhet csak sor, hiszen egy elszigetelt megállapodás újabb és újabb foglalkozási csoportokat ösztönözne arra, hogy „soron kívül” bérrendezést kérjenek. Egy az orvosokéhoz hasonló fellépés pl. az óvónők köreiben ugyan olyan problémákat okozna a gazdaság egészében, mint bármely más foglalkozási csoporté. A gazdasági környezet erősítése, fejlesztése és ezzel egyidejűleg a rövid távú foglalkoztatási célok szempontjából kiemelt jelentősége van a rugalmas foglalkoztatási formákat adaptálni képes mikro-, kis- és középvállalkozások megerősítésének. A kereskedelem, pénzügyi szolgáltatások, vendéglátás, idegenforgalom; a háztartási, gondozási és egyéb személyi szolgáltatások; az infrastrukturális fejlesztések területén működő vállalkozások, ezen belül is a helyi és regionális szintű önkormányzatok által alapított, a magántőke bevonására is alkalmas, a helyi, regionális fejlesztési igények kielégítésére létrehozott, akár határozott időre, a konkrét feladatok ellátására alapított társaságok kulcsfontosságú szerepet játszanak a foglalkoztatás bővítésében.

 

A lakosság egészén belül hosszú évek óta csökken az aktív (foglalkoztatható) népesség-csoportok aránya. Ez a folyamat a gazdaság bővülésével vagy csökkenésével nem mindig volt összhangban. A várható élettartam növekedése, a születések számának csökkenése valamint az oktatásban, képzésben, átképzésben résztvevők számának folyamatos emelkedése, illetve az utóbbi időszakban egyre erősebb külföldi munkavállalás egyaránt oka a folyamatnak. Az inaktív társadalmi csoportok életszínvonalának legalább a jelenlegi szinten tartása egyre erősödő nyomást jelent az aktív korosztályok foglalkoztatási arányainak javítására már rövidtávon is. Az aktivitási ráta alakulása közvetlenül hat az államháztartás alakulására. A foglalkoztatottak adóik és járulékaik révén bevételt jelentenek az államháztartás számára, míg az inaktív népesség bármilyen formában történő ellátása (iskoláztatás, munkanélküli ellátás, anyasági ellátás, nyugdíjak, segélyek, stb.) szükségképpen kiadási tételként jelennek meg az államháztartás egyenlegében. A költségvetés egyensúlyának fenntartása iránti igény azonban nem jelentheti azt, hogy ezen társadalmi csoportok életkörülményeinek fenntartása kevésbé fontos lenne.

 

A foglalkoztatás bővítése rövid távon azon aktív korosztályok munkaerő-piacra történő bevonása révén érhető el, akik elvileg (koruk alapján) dolgozhatnának, ám nem dolgoznak. Ezen csoportok többsége az ország legszegényebb, leghátrányosabb helyzetű, a munkaerő-piacokról tartósan kiszorult csoportjai. Általánosságban jellemző e csoportokra az alacsony iskolai- és szakképzettség, s körükben felülreprezentáltak a hátrányos helyzetű településeken-térségekben lakók, a nők, a valamilyen testi vagy mentális fogyatékossággal élők. Miután e csoportok (zömmel) alacsony munkaerő-piaci értékekkel jellemezhetőek, ezért számukra valamilyen alacsony bérű, gyakran részmunkaidős és más atipikus munkavégzési forma jelenthet alternatívát jelenlegi helyzetükhöz képest. E körben jelentős fegyver lehet a minimálbér emelése és mindazon eszközök, amelyek a szociális ellátás különböző formáin belül támogatják, ösztönzik a munkaerőpiacra való visszatérést. Kulcsfontosságú szerepe van azon eszközöknek, amelyek a munkaadók részére jelentenek ösztönzést az alacsony végzettségű, munkaerő-csoportok foglalkoztatására. A munkáltatók ösztönzése döntően a bérek jelenlegi magas elvonási kulcsainak drasztikus csökkentése révén valósítható meg. Ennek legfontosabb eszközei a minimálbér további emelésével párhuzamosan az alkalmazotti adókedvezmény mértékének növelése, a TB járulék mértékének csökkentése, a munkaadók közcélú, jóléti tevékenységének ösztönzése lehet.

 

Növekvő számban vannak jelen azonban a munkaerőpiacon olyanok, akik képzettek, de képzettségük és gyakran életkoruk is hátrányt jelent az elhelyezkedés során. E csoportokhoz tartoznak elsősorban a pályakezdő diplomások, a 45 év feletti diplomások, különösen a 45 év feletti diplomás nők. Az ő körükben elsősorban a képzettségüknek megfelelő munkahely és a képzettségüknek megfelelő munkabér hiánya okozza a legnagyobb gondot. Potenciálisan növekvő veszélyt jelent, hogy az uniós csatlakozást követően egész szakmacsoportok (ápolónők, orvosok, szakképzett munkások, stb.) távoznak és távozhatnak a magyar munkaerőpiacról a rendkívül alacsony bérek miatt és ez a munkaerőpiacot körülvevő infrastrukturális környezet gyors és drámai meggyengüléséhez és ezen keresztül a versenyképesség csökkenéséhez vezethet.

 

Vannak olyan foglalkoztatási csoportok, melyeknek munkaerőpiaci megtartása létfontosságú. Ez azonban nem jelenthe egyedi megoldásokat, hiszen valamennyi foglalkoztatási csoport egyaránt fontos (még a Horn Gyula által emlegetett, azóta minden bizonnyal végzett 100 filozófus is). A kialakult helyzet csak a bérek és jövedelmek vásárlóerejének drasztikus emelésével oldható meg. Ennek eszközei a diplomás minimálbér emelése, a személyi jövedelemadó sávjainak széthúzása, a bérek és jövedelmek vásárlóerejének növelése és az uniós átlaghoz való közelítése, a forint erősítése és az infláció leszorítása lehet. A társadalom működésének szempontjából kiemelten fontos csoportok foglalkoztatását szubvencionálni kell (pl. a foglalkoztatás közterheinek részleges átvállalásával).

 

Nem kerülhető meg ugyanakkor az, hogy mindehhez szükség van a közigazgatás teljes átszervezésére, az ezen a területen folyó pazarlás megszüntetésére, a központi költségvetés hiányának radikális csökkentésére, a központi költségvetés újraelosztó szerepének gyengítésére. Mindezek együttesen azt jelentik, hogy a foglalkoztatáspolitika csak a monetáris politika, a gazdaságpolitika és a hatékonyan működő, olcsó közigazgatás együttműködése mellett töltheti be a neki szánt szerepet.

 

A foglalkoztatáspolitikát jelenleg a közvetlen -és központi- állami szerepvállalás jellemzi. Ezt át kell, hogy vegye a helyi és regionális önkormányzatok szerepvállalására és a piaci hatások adaptálására törekvő szemlélet. Kiemelten fontos, hogy a foglalkoztatáspolitikai programok körében a támogatott programok produktívak legyenek abban az értelemben, hogy valakik számára, különösen helyi és regionális szinten értékkel bíró szolgáltatásokat hozzanak létre. A rendszerváltást követő kormányok állami szociális feladatként tekintenek a foglalkoztatáspolitikai programokra a tényleges regionális és helyi problémák feltárása és megoldása helyett, mintegy szimulálva és helyettesítve a munkaerőpiacokat. A fejlesztési források jelentős részét a közigazgatás önmagára költi el. Az etatista szemlélet nem alkalmas a munkaerőpiaci problémák térbeli és strukturális különbözőségeinek figyelembe vételére. Az egyes régiók eltérő fejlettsége és földrajzi elhelyezkedése eltérő problémák kezelését igényli, eltérő módszerekkel. A foglalkoztatás politika legtöbb területének központosítása felesleges és káros.

 

Elengedhetetlen a munkáltatókkal való kölcsönös előnyök keresésére, az érdekeltségeket figyelembe vevő együttműködési formák erősítésére irányuló szemlélet. A foglalkoztatáspolitikai támogatások területi és személyi célcsoportjainak, támogatottjainak, valamint a támogatási mértékek meghatározásakor törekedni kell a foglalkoztatás szintjének fenntarthatóságára. Mindez feltételezi az önkormányzatok, a munkaügyi központok és a támogatottak között létrejött szerződések pénzügyi és szakmai átláthatóságának, ellenőrizhetőségének erősítését is. Ennek legfontosabb eszköze a nyílt pályáztatás, legfontosabb ellenőre pedig maga a nyilvánosság kell legyen.

 

Az adórendszeren keresztül rövid távon is bevezethetőek azok az ösztönző rendszerek, amelyek a munkaadókat érdekeltté teszik a foglalkoztatáspolitika közösségi céljaival harmonizáló befektetésekre, elsősorban a munkához kapcsolódó képzések finanszírozására, befogadására, a mobilitás költségeinek részleges átvállalására. A rövid és hosszú távú foglalkoztatás-bővítési célok szempontjából egyaránt a legfontosabb kérdés a munkaerőpiac mobilitásának megteremtése. A munkaerőpiac mobilitása igen jelentős hatással bír többek között az ingatlanpiac működésére is.

 

 

 Társadalmi és Gazdasági Program Alapvetések

 

A társadalmi jólét alapfeltétele a gazdaság jó működése. A gazdaság növekedése általában a termelés növekedésével, új munkahelyek keletkezésével jár. Jól megválasztott és stabil adópolitikával az adórendszer nem gátja, hanem katalizátora a gazdaság fejlődésének. A gazdaság fejlődése egyben a gazdasági környezet (infrastruktúra, oktatás, kultúra, egészségügy, stb.) fejlődését is jelenti, a két folyamat nem választható szét tartósan egymástól. Egyaránt versenyképessé kell tenni a gazdaságot és az azt körülvevő gazdasági környezetet.

 

A rendszerváltás óta eltelt időszak egymást követő kormányai ezt a feladatot nem tudták megoldani. Magyarország mára 4 millió szegény országává vált, s elvesztette hajdani vezető szerepét a régióban. Az ország lakosságának jelentős része ma sokkal rosszabb helyzetben van, mint 20 évvel ezelőtt és soha nem tapasztalt mértékű szakadék tátong a szegények tömegei és a vagyonosok szűk rétege között. A hihetetlen méretűre nőtt társadalmi egyenlőtlenségek leginkább a harmadik világ fejlődő országaira emlékeztetnek. Az egymást váltó pártok és kormányok –ideológiájuktól függetlenül - gyakorlatilag semmi sem tettek ezen különbségek kialakulása ellen, sőt számos intézkedésükkel még fokozták is ezeket a különbségeket. Az, hogy a magyar társadalom ma egy harmadik világbéli társadalom képét mutatja, valamennyi rendszerváltó párt és valamennyi eddigi kormány felelőssége. Ez az állapot az ő szűklátókörű és haszonleső politikájuk eredménye s e tekintetben nincs különbség közöttük.

 

Magyarországon a GDP és a gazdaság hatékonyságának növekedése nem járt együtt az anyagi, a szociális és a kulturális jólét hasonló arányú növekedésével. A magyar gazdaságot körülvevő politikai és közhatalmi intézményrendszer alkalmatlannak bizonyult a feladatra épp ezért radikális és azonnali átalakításra szorul. Át kell alakítani a gazdaság működésének feltételrendszerét, a politikai rendszer felépítésétől kezdve, az egészségügyön át az oktatásig, a központi hatalmi szervektől az önkormányzatokig. Ki kell találnunk milyen legyen Magyarország a XXI. században, ki kell találnunk, hogyan szeretnénk mi magunk élni, s milyen országot szeretnénk gyermekeinkre és unokáinkra hátrahagyni.

 

A mai magyar gazdaság nem szolgálja az ország polgárainak fejlődését. A kaotikusra és sok elemében vitathatóra sikeredett privatizáció, a külföldi befektetőknek nyújtott, az EU által is kifogásolt adókedvezmények, a hazai vállalkozások megerősödését szolgáló intézkedések és a piacvédelem szinte teljes hiánya megakadályozta egy erős kis- és középvállalkozói réteg kialakulását, s ennek hiányában az ország polgári átalakulását, az újrapolgárosodás folyamatát. A meglévő közép- és nagyvállalkozói réteg döntően az egyes politikai pártokhoz kapcsolódó klientúrából áll, s jelentős részük az állami megrendelések és a laza pénzügyi szabályozás nélkül valójában versenyképtelen.

 

A magyar gazdaság ma kétpólusú, egyrészt a külföldi befektetések által ösztönzött, alapvetően exportra termelő, sikeresnek mondható nagyvállalatokra és egy máról holnapra élő, a hazai piacra termelő, vagy az előbbi szektornak bedolgozóként termelő, döntően minimálbérért s gyakran feketén foglalkoztató, leginkább talán „szürkegazdaságnak” nevezhető részből áll. A hol innen, hol onnan adaptált gazdaságpolitikai elképzelések, a hosszú távú elképzelések szinte teljes hiánya, az egymást váltó pártok és kormányok politikai rablógazdálkodása szétzilálta a társadalmat és az gazdaság egészsége fejlődésének gátjává vált. Az óriásira duzzasztott közigazgatási szféra, a túlzott állami beavatkozás folyamatosan jelentős forrásokat von el a társadalom egészétől s indokolatlan presztízsberuházásokra, jobb esetben pazarló infrastruktúrára költi az ország fejlesztési forrásait (lásd például autópálya alagutak és völgyhíd, 4-es metró). Hihetetlen méreteket öltött a korrupció, a közpénzek elköltésének ma gyakorlatilag semmilyen működőképes intézményi korlátja nincs, az ezzel kapcsolatos eljárások véletlenszerűen indulnak és kiszámíthatatlanul, többnyire következmények nélkül érnek véget.

 

Ma a társadalom jelentős része gyakorlatilag valódi felemelkedés és életesélyek nélkül, napról-napra tengődik, mert sem gazdasági, sem szellemi, sem kulturális felemelkedésében nem bízhat, s valódi és azonnali gyökeres társadalmi reformok nélkül még arra sincs esélye, hogy legalább egy európai szinten szegényesnek mondható életszínvonalon éljen. Az országot tömegével hagyják el a zömmel szakképzett fiatalok, akik a jelenlegi közállapotok mellett nem látnak esélyt egy tisztességes életre. A szomorú az, hogy erre a veszélyre már az uniós csatlakozás előtt többen is figyelmeztettek. A pártok által oly sokat hangoztatott uniós polgárrá válásnak, jóléti társadalom kialakulásának, vagy akár csak a bérfelzárkóztatásnak nyoma nincs az elmúlt 20 évben, miközben a társadalom jelentős csoportjai a gazdaság versenyképességének és hatékonyságának érdekében szinte elviselhetetlen mértékű áldozatokat hoznak évtizedek óta. Miközben a magyar gazdaság hatékonysága az európai átlag 65-70 %-a körül jár, a magyar nettó bérek alig érik el az európai nettó átlagbérek 15-20 %-át. Ez így nem mehet tovább!

 

Az egyes személyek és érdekcsoportok meghökkentően gyors és hihetetlen mértékű, gyakran jogilag is kifogásolható vagyonosodása és a társadalom nagy részének kilátástalan szegénysége és nyomorúsága között húzódó szakadék mára szétrombolta a társadalom szövetét. A hatalmi csoportok gátlástalansága talán soha nem gyógyuló törésvonalakat idézett elő, eltűnőben van a szakmaiság, a hozzáértés, a közösségi gondolkodás, a társadalmi párbeszéd és megszűnt a társadalmi szolidaritás. A társadalom jelentős csoportjai -politikai megfontolásból – egyszeri 300 Ft-os vizitdíjat nem vállalnak, miközben havonta több ezret veszítenek pl. az adójóváírások eltörlésén. A politikai oldalak szekértáborokba vonultak és képtelenek bármilyen, akár a legminimálisabb közmegegyezésre is.

 

Az elmúlt 20 év politikusai egymást felülmúlva zengték dicsőségüket a munkanélküliségi ráta és a foglalkoztatási adatok alapján. A valóság ezzel szemben az, hogy a foglalkoztatottak és a munkanélküliek együttes aránya kb. 15 %-al kevesebb, mint más európai országokban. Közel 1 millió polgártársunk gyakorlatilag „eltűnt” a társadalmi programok tervezésének látóköréből. A gazdasági növekedés még oly rövid időszakai ellenére a foglalkoztatottság alig bővült, egyedül a közszférában foglalkoztatottak száma nőtt jelentősen, mintegy 800.000 főre (Ausztriában ez a szám kevesebb, mint 300.000), ennek ellenére az elmúlt 20 évben drasztikusan leromlottak egyes közszolgáltatások. Különösen súlyos a helyzet az egészségügy, a szociális ellátások, az oktatás, a szakképzés területén. Nem büszkélkedhet a tömegközlekedés sem. Évről évre egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy ezen szolgáltatásokat akárcsak egy elfogadható szinten is igénybe vegyék. A közszolgáltatások és a jóléti rendszer igen súlyos, nyugodtan kimondhatjuk, válságos helyzetben van. Sem a személyi változások, sem az intézményfinanszírozás jelenlegi rendszere nem jelent kiutat, a rendszer gyökeres átalakítása van szükség immáron 20 éve. Nem azért mert az IMF vagy az EU időnként kéri, önmagunk miatt!

 

A magyar társadalom elmúlt 20 éve sajnálatos módon nem a társadalmi jólét kiteljesedésének és felemelkedésének realitása. Az elmúlt 20 év legnagyobb tapasztalata, hogy a gazdasági növekedés, a globalizációs folyamatokhoz történő csatlakozás, sőt az uniós tagság sem fogja önmagában megoldani a társadalmi egyenlőtlenségek, a regionális különbségek és a társadalom polarizálódásának problémáját. A szegénység leküzdése, a foglalkoztatottság növelése, a kis-és középvállalkozások megerősítése, egy élhető ország megteremtése, végső soron a demokrácia kiteljesítése csak közös erőfeszítések mentén lehetséges. A politikai hatalom legfontosabb feladata az egyének és a közösségek megerősítése azáltal, hogy a döntés joga és felelőssége mellé az anyagi forrásokat is biztosítja. Csak egy erős érdekérvényesítő képességű, kreatív, önmagát megszervezni képes közösség képes a globalizációs versenyben megmaradni.

 

A társadalmi egyenlőtlenségek mértékét a lehető legradikálisabban csökkenteni kell. Az ezzel kapcsolatos politikai, társadalmi, jogi és gazdasági lépéseket haladéktalanul meg kell tenni. Olyan adórendszert kell kialakítani, amely lehető legjobban szolgálja a versenyegyenlőséget és elsősorban a fogyasztáson keresztül érvényesíti az állam gazdasági szabályozó szerepét. Azonnali hatállyal meg kell kezdeni a társadalmi infrastruktúra működőképességének helyreállítását, különösen az egészségügyi, az oktatási és a közlekedési rendszer tekintetében. Ezen rendszereknek a társadalom valamennyi tagja számára elérhetőnek és emberhez méltó színvonalúnak kell lennie. Ha a társadalmi infrastruktúra nem teszi lehetővé önmagunk reprodukálását, ha a gazdaságot körbevevő feltételek nem európai szintűek, akkor a befektetők elkerülik hazánkat és továbbra is a periféria egyik állama maradunk.

 

A piacgazdaság természetesen nem működhet szabadjára engedve. A piaci verseny szabadsága sok mindent képes megteremteni, kivéve önmaga szabályozását. E tekintetben az elmúlt 20 év piaci versenye sokkal inkább rablógazdálkodásnak tűnik, mint a társadalom érdekeit (is) szolgáló szabályozott és társadalmilag ellenőrzött működésnek. A jelenleginél sokkal hatékonyabb állami, helyi és nemzetközi ellenőrzésre van szükség a gazdaság működése felett. Ennek nem valamiféle „államosítás” az eszköze, hanem hatékony és átgondolt szabályozórendszer, megfelelő pénzügyi és jogi környezet és mindezeket érvényesíteni tudó és érvényesíteni akaró erős közösségek. A politika egyik legfontosabb feladata tehát a helyi közösségek és régiók megerősítése. Az eddiginél sokkal nagyobb döntési jogot (és ehhez szükséges fejlesztési forrásokat) kell adni az önkormányzatoknak és a régióknak, hogy közvetlen környezetük gazdasági és társadalmi életét a saját igényeiknek leginkább megfelelő módon irányíthassák. A gazdaságpolitikai döntésekbe való nagyobb beleszólás egyben nagyobb beleszólást jelent az adott közösség társadalmi, kulturális és természeti környezetének alakításába is. Ez a demokrácia lényege.

 

Az EU szükségszerűen korlátozza az egyes országok gazdasági szuverenitását. Mindazon intézkedések, melyek a csatlakozás előtt még önállóan megtehetőek lettek volna, mára sokszor igényelnek egyeztetést az EU-n belül. A szuverenitás azonban, a ma oly sokszor hangoztatokkal ellentétben nem veszett el, azt csak a lehető legkisebb mértékben, nemzeti érdekeink mindenkori szem előtt tartásával kell látszólag feladni. Az igazi bölcsesség annak felismerése, hogy a kooperáció, a kompromisszumok keresése valójában nem gyengíti, hanem erősíti az azt létrehozókat és éppen a kompromisszumok, a közös megoldások keresése révén válunk önállóvá, erőssé és egy közösség megbecsült tagjává.