Társadalmi és Gazdasági Program Alapvetések

A társadalmi jólét alapfeltétele a gazdaság jó működése. A gazdaság növekedése általában a termelés növekedésével, új munkahelyek keletkezésével jár. Jól megválasztott és stabil adópolitikával az adórendszer nem gátja, hanem katalizátora a gazdaság fejlődésének. A gazdaság fejlődése egyben a gazdasági környezet (infrastruktúra, oktatás, kultúra, egészségügy, stb.) fejlődését is jelenti, a két folyamat nem választható szét tartósan egymástól. Egyaránt versenyképessé kell tenni a gazdaságot és az azt körülvevő gazdasági környezetet.

A rendszerváltás óta eltelt időszak egymást követő kormányai ezt a feladatot nem tudták megoldani. Magyarország mára 4 millió szegény országává vált, s elvesztette hajdani vezető szerepét a régióban. Az ország lakosságának jelentős része ma sokkal rosszabb helyzetben van, mint 20 évvel ezelőtt és soha nem tapasztalt mértékű szakadék tátong a szegények tömegei és a vagyonosok szűk rétege között. A hihetetlen méretűre nőtt társadalmi egyenlőtlenségek leginkább a harmadik világ fejlődő országaira emlékeztetnek. Az egymást váltó pártok és kormányok –ideológiájuktól függetlenül - gyakorlatilag semmi sem tettek ezen különbségek kialakulása ellen, sőt számos intézkedésükkel még fokozták is ezeket a különbségeket. Az, hogy a magyar társadalom ma egy harmadik világbéli társadalom képét mutatja, valamennyi rendszerváltó párt és valamennyi eddigi kormány felelőssége. Ez az állapot az ő szűklátókörű és haszonleső politikájuk eredménye s e tekintetben nincs különbség közöttük.

Magyarországon a GDP és a gazdaság hatékonyságának növekedése nem járt együtt az anyagi, a szociális és a kulturális jólét hasonló arányú növekedésével. A magyar gazdaságot körülvevő politikai és közhatalmi intézményrendszer alkalmatlannak bizonyult a feladatra épp ezért radikális és azonnali átalakításra szorul. Át kell alakítani a gazdaság működésének feltételrendszerét, a politikai rendszer felépítésétől kezdve, az egészségügyön át az oktatásig, a központi hatalmi szervektől az önkormányzatokig. Ki kell találnunk milyen legyen Magyarország a XXI. században, ki kell találnunk, hogyan szeretnénk mi magunk élni, s milyen országot szeretnénk gyermekeinkre és unokáinkra hátrahagyni.

A mai magyar gazdaság nem szolgálja az ország polgárainak fejlődését. A kaotikusra és sok elemében vitathatóra sikeredett privatizáció, a külföldi befektetőknek nyújtott, az EU által is kifogásolt adókedvezmények, a hazai vállalkozások megerősödését szolgáló intézkedések és a piacvédelem szinte teljes hiánya megakadályozta egy erős kis- és középvállalkozói réteg kialakulását, s ennek hiányában az ország polgári átalakulását, az újrapolgárosodás folyamatát. A meglévő közép- és nagyvállalkozói réteg döntően az egyes politikai pártokhoz kapcsolódó klientúrából áll, s jelentős részük az állami megrendelések és a laza pénzügyi szabályozás nélkül valójában versenyképtelen.

A magyar gazdaság ma kétpólusú, egyrészt a külföldi befektetések által ösztönzött, alapvetően exportra termelő, sikeresnek mondható nagyvállalatokra és egy máról holnapra élő, a hazai piacra termelő, vagy az előbbi szektornak bedolgozóként termelő, döntően minimálbérért s gyakran feketén foglalkoztató, leginkább talán „szürkegazdaságnak” nevezhető részből áll. A hol innen, hol onnan adaptált gazdaságpolitikai elképzelések, a hosszú távú elképzelések szinte teljes hiánya, az egymást váltó pártok és kormányok politikai rablógazdálkodása szétzilálta a társadalmat és az gazdaság egészsége fejlődésének gátjává vált. Az óriásira duzzasztott közigazgatási szféra, a túlzott állami beavatkozás folyamatosan jelentős forrásokat von el a társadalom egészétől s indokolatlan presztízsberuházásokra, jobb esetben pazarló infrastruktúrára költi az ország fejlesztési forrásait (lásd például autópálya alagutak és völgyhíd, 4-es metró). Hihetetlen méreteket öltött a korrupció, a közpénzek elköltésének ma gyakorlatilag semmilyen működőképes intézményi korlátja nincs, az ezzel kapcsolatos eljárások véletlenszerűen indulnak és kiszámíthatatlanul, többnyire következmények nélkül érnek véget.

Ma a társadalom jelentős része gyakorlatilag valódi felemelkedés és életesélyek nélkül, napról-napra tengődik, mert sem gazdasági, sem szellemi, sem kulturális felemelkedésében nem bízhat, s valódi és azonnali gyökeres társadalmi reformok nélkül még arra sincs esélye, hogy legalább egy európai szinten szegényesnek mondható életszínvonalon éljen. Az országot tömegével hagyják el a zömmel szakképzett fiatalok, akik a jelenlegi közállapotok mellett nem látnak esélyt egy tisztességes életre. A szomorú az, hogy erre a veszélyre már az uniós csatlakozás előtt többen is figyelmeztettek. A pártok által oly sokat hangoztatott uniós polgárrá válásnak, jóléti társadalom kialakulásának, vagy akár csak a bérfelzárkóztatásnak nyoma nincs az elmúlt 20 évben, miközben a társadalom jelentős csoportjai a gazdaság versenyképességének és hatékonyságának érdekében szinte elviselhetetlen mértékű áldozatokat hoznak évtizedek óta. Miközben a magyar gazdaság hatékonysága az európai átlag 65-70 %-a körül jár, a magyar nettó bérek alig érik el az európai nettó átlagbérek 15-20 %-át. Ez így nem mehet tovább!

Az egyes személyek és érdekcsoportok meghökkentően gyors és hihetetlen mértékű, gyakran jogilag is kifogásolható vagyonosodása és a társadalom nagy részének kilátástalan szegénysége és nyomorúsága között húzódó szakadék mára szétrombolta a társadalom szövetét. A hatalmi csoportok gátlástalansága talán soha nem gyógyuló törésvonalakat idézett elő, eltűnőben van a szakmaiság, a hozzáértés, a közösségi gondolkodás, a társadalmi párbeszéd és megszűnt a társadalmi szolidaritás. A társadalom jelentős csoportjai -politikai megfontolásból – egyszeri 300 Ft-os vizitdíjat nem vállalnak, miközben havonta több ezret veszítenek pl. az adójóváírások eltörlésén. A politikai oldalak szekértáborokba vonultak és képtelenek bármilyen, akár a legminimálisabb közmegegyezésre is.

Az elmúlt 20 év politikusai egymást felülmúlva zengték dicsőségüket a munkanélküliségi ráta és a foglalkoztatási adatok alapján. A valóság ezzel szemben az, hogy a foglalkoztatottak és a munkanélküliek együttes aránya kb. 15 %-al kevesebb, mint más európai országokban. Közel 1 millió polgártársunk gyakorlatilag „eltűnt” a társadalmi programok tervezésének látóköréből. A gazdasági növekedés még oly rövid időszakai ellenére a foglalkoztatottság alig bővült, egyedül a közszférában foglalkoztatottak száma nőtt jelentősen, mintegy 800.000 főre (Ausztriában ez a szám kevesebb, mint 300.000), ennek ellenére az elmúlt 20 évben drasztikusan leromlottak egyes közszolgáltatások. Különösen súlyos a helyzet az egészségügy, a szociális ellátások, az oktatás, a szakképzés területén. Nem büszkélkedhet a tömegközlekedés sem. Évről évre egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy ezen szolgáltatásokat akárcsak egy elfogadható szinten is igénybe vegyék. A közszolgáltatások és a jóléti rendszer igen súlyos, nyugodtan kimondhatjuk, válságos helyzetben van. Sem a személyi változások, sem az intézményfinanszírozás jelenlegi rendszere nem jelent kiutat, a rendszer gyökeres átalakítása van szükség immáron 20 éve. Nem azért mert az IMF vagy az EU időnként kéri, önmagunk miatt!

A magyar társadalom elmúlt 20 éve sajnálatos módon nem a társadalmi jólét kiteljesedésének és felemelkedésének realitása. Az elmúlt 20 év legnagyobb tapasztalata, hogy a gazdasági növekedés, a globalizációs folyamatokhoz történő csatlakozás, sőt az uniós tagság sem fogja önmagában megoldani a társadalmi egyenlőtlenségek, a regionális különbségek és a társadalom polarizálódásának problémáját. A szegénység leküzdése, a foglalkoztatottság növelése, a kis-és középvállalkozások megerősítése, egy élhető ország megteremtése, végső soron a demokrácia kiteljesítése csak közös erőfeszítések mentén lehetséges. A politikai hatalom legfontosabb feladata az egyének és a közösségek megerősítése azáltal, hogy a döntés joga és felelőssége mellé az anyagi forrásokat is biztosítja. Csak egy erős érdekérvényesítő képességű, kreatív, önmagát megszervezni képes közösség képes a globalizációs versenyben megmaradni.

A társadalmi egyenlőtlenségek mértékét a lehető legradikálisabban csökkenteni kell. Az ezzel kapcsolatos politikai, társadalmi, jogi és gazdasági lépéseket haladéktalanul meg kell tenni. Olyan adórendszert kell kialakítani, amely lehető legjobban szolgálja a versenyegyenlőséget és elsősorban a fogyasztáson keresztül érvényesíti az állam gazdasági szabályozó szerepét. Azonnali hatállyal meg kell kezdeni a társadalmi infrastruktúra működőképességének helyreállítását, különösen az egészségügyi, az oktatási és a közlekedési rendszer tekintetében. Ezen rendszereknek a társadalom valamennyi tagja számára elérhetőnek és emberhez méltó színvonalúnak kell lennie. Ha a társadalmi infrastruktúra nem teszi lehetővé önmagunk reprodukálását, ha a gazdaságot körbevevő feltételek nem európai szintűek, akkor a befektetők elkerülik hazánkat és továbbra is a periféria egyik állama maradunk.

A piacgazdaság természetesen nem működhet szabadjára engedve. A piaci verseny szabadsága sok mindent képes megteremteni, kivéve önmaga szabályozását. E tekintetben az elmúlt 20 év piaci versenye sokkal inkább rablógazdálkodásnak tűnik, mint a társadalom érdekeit (is) szolgáló szabályozott és társadalmilag ellenőrzött működésnek. A jelenleginél sokkal hatékonyabb állami, helyi és nemzetközi ellenőrzésre van szükség a gazdaság működése felett. Ennek nem valamiféle „államosítás” az eszköze, hanem hatékony és átgondolt szabályozórendszer, megfelelő pénzügyi és jogi környezet és mindezeket érvényesíteni tudó és érvényesíteni akaró erős közösségek. A politika egyik legfontosabb feladata tehát a helyi közösségek és régiók megerősítése. Az eddiginél sokkal nagyobb döntési jogot (és ehhez szükséges fejlesztési forrásokat) kell adni az önkormányzatoknak és a régióknak, hogy közvetlen környezetük gazdasági és társadalmi életét a saját igényeiknek leginkább megfelelő módon irányíthassák. A gazdaságpolitikai döntésekbe való nagyobb beleszólás egyben nagyobb beleszólást jelent az adott közösség társadalmi, kulturális és természeti környezetének alakításába is. Ez a demokrácia lényege.

Az EU szükségszerűen korlátozza az egyes országok gazdasági szuverenitását. Mindazon intézkedések, melyek a csatlakozás előtt még önállóan megtehetőek lettek volna, mára sokszor igényelnek egyeztetést az EU-n belül. A szuverenitás azonban, a ma oly sokszor hangoztatokkal ellentétben nem veszett el, azt csak a lehető legkisebb mértékben, nemzeti érdekeink mindenkori szem előtt tartásával kell látszólag feladni. Az igazi bölcsesség annak felismerése, hogy a kooperáció, a kompromisszumok keresése valójában nem gyengíti, hanem erősíti az azt létrehozókat és éppen a kompromisszumok, a közös megoldások keresése révén válunk önállóvá, erőssé és egy közösség megbecsült tagjává.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.